E. T. A. Hoffmann: Brambilla hercegnő

Az olvasóközönség szemében E. T. A. Hoffmann ma már jóformán egyedül képviseli a német romantikát. Nemcsak azért, mer a legnagyobb művész volt a romantikus elbeszélők között, hanem mert majdnem utolsónak érkezett s e bonyolultan gazdag kornak minden jellemző tulajdonságát magába szívta. Akiket utánzott, benne élnek tovább, elevenebben, mint saját műveikben.
Ha Hoffmann is, miként Goethe költeményt írt volna arról, mit örökölt apjától, s mit anyjától, elmondhatja, hogy apjától kapta költői hajlamát, élénk szellemét, csapongó képzeletét és örökös nyughatatlanságát, anyától viszont zenei érdeklődést, a patológiába hajló túlérzékenységet és a nyárspolgári életformát – ami ellen egy életen át harcolt. Valóság és képzelet közt Hoffmann életében ugyanúgy elmosódik a határ, mint elbeszéléseiben. Egyszerűen átsétál egyik világból a másikba s látomásait oly magától értetődően fogadja, mint az álomképeket, amelyeken a szunnyadó kritikai érzék nem csodálkozik.