Ludwig Wolff: Fel a fejjel, Charly!

"Frank Ditmar a feleségéhez fordult. Leverten, halkan kérdezte:
- Tehetek-e mást?
Charlotte égő szemmel nézte a hamburgi kikötőben veszteglő hajót, amely körül óriási embertömeg hömpölygött. Jöttek, mentek, hivogatták egymást. bújt meg.
A nap sűrű ködfelhők mögött bújt meg.
Késő október volt. Négy órakor délután.
- Tehetek-e mást? - ismételte kérdését Frank. Fiatal, csinos arca csüggedten várta az asszony válaszát.
Charlotte elfordította tekintetét a hajóról. Az urára nézett. Szemöldöke fájdalmasan megvonaglott.
- Nem hiszek az amerikai nagybácsi meséjében,- felelte halkan.
- Pedig a nagybátyám segít rajtunk. Biztosan segít.
- Optimista vagy, Frank.
- Az vagyok, hála Istennek. Ha nem lennék az, már rég elpusztultunk volna.
Charlotte tanácstalanul meredt az urára. Válaszolni akart, de hang nem jött ki száján.
- Mondd, van-e más megoldás, Charlotte? Mondd meg végre : tehetek-e mást? Nem kell-e megkisérelnem, hogy Harry bácsival beszéljek? Agglegény. Gazdag ember. Egyetlen unokaöccse van, s az én vagyok. Boldog lesz, ha néhány ezer dollárt ajándékozhat nekem. Ezzel a pénzzel birtokot bérlünk Kelet-Poroszországban. Fiatalok vagyunk. Előlről kezdjük az életet. Győznünk kell, Charlotte."