Robert Heymann: Rasputin

Nem a szenzációs légkör volt az, ami arra indított, hogy könyvet írjak erről a különös pétervári barátról, akiről a tudatlanok azt mondják, hogy feslett ember volt, míg a jobban tájékozottak inkább vakbuzgó vallásos léleknek tekintik. Csakhogy egyetlen megjelöléssel ennek az egyéniségnek a talánya még nincs elintézve. És éppen ezt a homályos probléma, amely mint a hold korongja sápadtan és nyugtalanítóan lebegett posványok felett, izgatta érdeklődésemet.
Rasputinnak ez a redkívüi szereplése mindenesetre csak orosz viszonyok között eshetett meg, amelyeket a középeurópaiak oly sokszor a legcivilizálatlanabbaknak tartanak, holott Oroszország jelentékeny körei a legkultiváltabbak...
Rasputin a mélységekből jött, az ős néplélek erős ösztöneivel. Paraszt természet, de az erotikus indulatok finom szimatjával terhelten. Ezzel ki is volna merítve az oly kalandornak a jellemrajza, akiből épp úgy kialakulhatott volna egy Cagliosztró, mint egy St. Germain gróf. Csakhogy ebben a Rasputinban kétségkívül Szavonarola szellemének egy szikrája is lappanghatott; terhelt volt az „újrakeresztelők” amez elveszett lelkeinek egyikével, akik örökké a mennyei eksztázis és a földi miszticizmus között hánykolódnak.