Hernádi Miklós: A közhely természetrajza

A könyvterjedelmű tanulmányhoz afféle féregnyúlványként járul az előszó. Van is rá szükség, meg nincs is. Mindent elmondani benne képtelenség, hiszen arra maga a könyv való. Mit lehet mégis elmondani benne? Többnyire azt, ami a kutatót fölajzotta, s ami nehézsége menet közben adódott. Meg azt, amit magában a könyvben nem fog elmondani. S az előszó szolgál még a köszönet piruettjének helyéül. A következő néhány száz könyvoldal azt kutatja, hogy mi a közhely: mik felbukkanásának körülményei, milyen nyelvi, lélektani, szociológiai hatóerők terméke, hol kell keresnünk előfordulásának helyeit-alkalmait, milyen széles (vagy szűk) formáinak repertoárja. A tárgy megközelítésének első, önként adódó támpontja a nyelv és a beszéd. S ez a támpont mindvégig segítségünkre lehet, hiszen a nyelv jelenségei az emberi létezésnek szinte valamennyi rekeszébe bepillantást engednek. Tudjuk, hogy az ismeretelmélet (benne a nyelv kutatásával) a lét elméletébe ágyazódik. A készen kapott és készen alkalmazott nyelvi-gondolati elem (a közhely) tehát a létezés bizonyos egyöntetűségére irányítja a figyelmet. Meg arra a jelenségre, amit Adorno a beszédnek mint kifejezésnek az elhalás néven illet. A viccet sorszámának puszta bemondásával "elmesélő" anekdotahős a modern világ nagyon is mély hajtóerejének engedelmeskedik.