Matijevics Lajos: Az utca nyelve

Könyvünk nem azokról szól, akik a beszédet trombitálásnak, prüttyögésnek vagy köhögésnek nevezik, de azokról sem, akiket a körülményeik eleve nem kényszerítik rá az igényesebb, választékosabb beszédre. Könyvünk szereplőiről elég annyit tudnunk, hogy magukat „napraforgóknak”, „utcamérnököknek” nevezik, vagy pedig olyan városi, falusi vagy tanyai emberek, akiknek nincs nyelvi igényük – nem is volt, vagy elkorcsosodott –, esetleg megváltozott egy sajátos beszédforma, egy különleges szókincs megteremtése és állandó gyarapítása céljából. Alanyainknak nem az életével, hanem sajátos kommunikációjával foglalkozunk, s ezért az utcára kell lépnünk. Ott keressük a kapcsolatot velük, és ezért nyelvüket is közös névvel, az utcanyelv elnevezéssel illettük. Hallgatjuk beszélgetéseiket, figyeljük kifejezéseiket, ellessük szavaikat – melyek közt olykor-olykor a magunkét is felismerjük –, de ha igazi „napraforgókkal” találkozunk, mindaddig nem állhatunk velük interakcióba, míg magunk is nem válunk „napraforgóvá”, „utcamérnökké”. Csavargók, naplopók, tétlenkedők, sarki ólálkodók között vagyunk. Kommunikációjukat csak figyelni, ellesni és vizsgálni vagyunk képesek, teljesen megérteni sohasem. Olyan nyelv az övék, amelyet maguk alkottak, maguk éltetnek és maguk pusztítanak el.