E sorok írója alig lehetett tizenéves, mikor a nyelvekkel ismer kedve föltünt neki a különbözőségek ellenére is a szavak érezhető ha sonlósága, rokonsága. A latin hora, a német Uhr, az angol hour, a ma gyar óra vagy a német Haus, az angol bhouse, az olasz casa, a magyar ház, a német Wasser, a magyar viz, az angol water, az orosz voda stb. láttán, hallatán ezt úgy fogalmazta meg, hogy voltaképp a nyelvek itt Európában azonos eredetűek, valamikor azonosak voltak, s valójá ban egy hajdani nagy közös nyelv nyelvjárásai (ahogy pl. a ló a Tiszán túl lú, az idő Erdélyben, a székelyeknél üdő, az ember Szegeden em bör s a körte némely vidéken körtvély stb.).
Később aztán, módszeresen is megismerkedve a nyelvtudománnyal, megtanultam, hogy mindez csak részben igaz, s hogy a bibliai Bábel tornya történetében, a hajdan egynyelvű emberiség nyelvének összezavarodásáról, sok igazság van. De egyetlen nagy közös nyelv sosem volt, hanem ún. nyelvcsaládok, amilyen pl. a latin nyelvből lett ún. újlatin nyelvek családja, beleértve az olaszt, a spanyolt, a franciát, a portugált, a románt; avagy amilyen a germán nyelvek családja a német, az angol, a holland, a dán, a svéd, a norvég stb. nyelvvel; vagy a szláv nyelvcsalád: a szlovákok, csehek, lengyelek, oroszok, ukránok, horvátok, szerbek, bolgárok stb. nyelvi közössége. E nyelvek szükebb családja aztán tovább tágítható: még a görög s az albán is belefér a nagy indoeurópai nyelvcsaládba, amelynek a neve onnan ered, hogy közös ősüknek, végső forrásuknak a múlt században fölfedezett indiai szanszkrit látszik...