Guido da Verona: Senki földje

"El kell mesélnem egy történetet. Ez lesz az utolsó, többet talán nem mesélek soha. Nem volt még ilyen sötét, ilyen szerelmes, ilyen zaklatott história a világon. Ne kérdezzék kérem, hogy hol hallottam. Efféle kérdésekre nem mindig tud az ember válaszolni. Egy nyári napon kezdődött; mingyárt meghallják, hogyan végződött. Egy napsugár okozta az egészet. Nekem legalább úgy mondták. Az a napsugár volt az első, aki levetkőztette a lányt. Hevülékenyen, bódultan az izgalomtól csókolta meztelen keblét, magához szorította és ölelte, ölelte szerelmesen... És a lány meztelenebbnek látszott abban a napsugárban, mintha csakugyan egészen meztelen lett volna. Inge, úgy hiszem, túlságosan átlátszó volt. Vagy az is meglehet, hogy öntudatlanul fölébe hajolt már a bűn szakadékának. Vagy talán úgy volt, hogy a fiú a hibás. A fiú aki éjjel-nappal csak a csókja illatára s lánysága töviseire gondolt most, hogy virágba pattant előtte a lány: harmatos rózsa... Az sem lehetetlen, hogy egészen máskép kezdődött a történet. De attól a naptól fogva, attól a pillanattól fogva, a fiú arca vértelenné sápadt, valahányszor a lányra nézett. Mindössze ennyi az, amit tudom. A fiút Gérardnak hívták. A lány Ivánának."