M. Prilezsajeva: Hetedikes lányok

Az iskola hazakészült; végre vissza lehet menni Moszkvába! A kislányok sebtiben összecsomagolták a holmijukat és nem is nagyon törődtek többé Nyecsajevkával. Mintha nem is bánnák, hogy el kell hagyniok ezt a falut, ahol kerek két évet töltöttek az iskola kitelepítése óta. Egyiküknek sem volt már kedve térdig a patakban állva gyékényt, kákát szedni. Hazavágytak mindnyájan. Ha beszélgettek, egyre csak az otthoniakról folyt a szó:
— Majd otthon, Moszkvában
Különösen este szerettek Moszkváról beszélni, mikor az égen felpiroslott az alkonyat és a folyóparton teli torokkal brekegtek a békák.
Ilyenkor feltétlenül megszólalt valaki:
— Moszkvában még jár a villamos
Váltig találgatták, megváltozott-e Moszkva, amióta nem látták. Alig várták, hogy viszontlássák a Metrót, a Gogolyevszkij-körutat, a Vörös-teret és ki-ki a maga otthonát valamelyik mellékutcában.
De elmúlt július, elmúlt augusztus és a hazatérés napját egyre halogatták. A gyerekek egész nyáron szorgalmasan dolgoztak a határban. Ez volt a harmadik nyaruk Nyecsajevkában és bizony nem egy moszkvai kislány olyan kitűn6en bevált, hogy felvehette a versenyt a falusi lánykákkal.
Natasa Tyihonovának nevetnie kellett, ha arra gondolt, mennyire félt az ilyesmitől ezelőtt. Dehogy bírt volna mezítláb végigmenni a tarlón! Most bezzeg. Időközben sok mindent megtanult; megtanulta, hogyan kell szalmából gúzst kötni, markot szedni, kévét kötni, majd rozskévéket keresztbe rakni. Be tudja fogni a lovakat, keményen megáll az üres szekéren, akárhogy ugrál is az a göröngyön.