Alekszander Szolzsenyicin: Az "orosz kérdés" a XX. század végén

"Mindig azt fogom javasolni, ami meglátásom szerint hasznos Oroszországnak, a legcsekélyebb mértékben sem számolva azzal, hogy tetszik-e ez egyik vagy másik pártnak vagy sem. Író vagyok, és az írónak nem az a feladata, hogy ellentéteket szítson a népében, hanem hogy egyesítse azt" -mondta Szolzsenyicin nem sokkal az Oroszországba való hazaköltözése előtt, 1993-ban. Következetes törekvése ellenére - vagy talán éppen ebből következően - Szolzsenyicin cikkei és esszéi mindig éles vitákat keltettek; nemcsak a kommunista vezetők átkozták ki (s száműzték hazájából 1974-ben), de az orosz ellenzék liberális és konzervatív-népies szárnya is az általa felvetett kérdések körül csapott össze megannyiszor a hetvenes-nyolcvanas években, s az írót sokan monarchistának, teokratának, sovinisztának, antiszemitának bélyegezték. Ebből a válogatásból - amely a leghíresebb, legfontosabb esszéit (bár háromkötetnyi harcos publicisztikájának csupán töredékét) tartalmazza - a magyar olvasó végre maga is eldöntheti, hogy mennyire fedik a valóságot ezek a vádak: hogy Szolzsenyicin valóban az ezredvég valóságától reménytelenül elszigetelődött orosz nacionalista-e vagy pedig ízig-vérig modern konzervatív gondolkodó, akinek mind a fogyasztói civilizáció válságáról, mind az irodalom szerepéről, mind az Oroszország sorsáról kifejtett gondolatai sok tekintetben ma, a kommunizmus bukása után is aktuálisak.