Gulyás Dénes: Művészeti bonctan

A művészeti bonctan a művészi megismerés része, az emberről, az emberi testről alkotott tudás sajátos foglalata. A test felépítését, szerkezetét, mozgásainak és arányainak áttekintését, a fejlődés szakaszait, szervezetünk funkcióinak törvényeit döntően vizuális uton, az ábrázolás nyelvén szerezzük, fogalmazzuk meg.
„Ez a mű az ember fogamzásával kell, hogy kezdődjék. Le kell írnia, hogyan táplálkozik és növekszik a méhben a magzat. Mennyi idő telik el a fejlődés egyik szakaszától a másikig. Milyen testrészek nőnek eleinte a születés után s írd le, mekkorák az egyéves gyermek méretei. Jegyezd fel aztán a kifejlet férfi és nő arányait, szerkezetüket, arcszínük és külső vonásaik természetét. Aztán megrajzolod, miként tevődik össze vénákból, idegekből, izmokból és csontokból. Ezt az utolsó könyvben írom majd meg. Négy fejezetben add az emberek tipikus lelkiállapotát: az örömet, a nevetés megjelenési formáit, és ábrázold a jókedv okait. A sírást is különböző módjaiban (menekülés, félelem, szilaj vadság, öldöklés s valamennyi idevágó hasonló eset). Aztán ábrázold a munkát, a huzást és taszítást, a teher cipelését, megállítását, alátámasztását és hasonló dolgokat. Aztán jegyezd le a különféle magatartásokat, mozdulatokat és a távlatot (ez a szem-hivatalához tartozik) valamint a hallást (a zenéről beszélj) aztán írd le a többi érzékelést, végül pedig az öt érzékszerv természetét” – írja Leonardo.
A művészet minél teljesebben s telitettebben törekszik az ember és az emberi kifejezésre – s minden haladó korszak ezt vallja alapelvének – nélkülözhetetlenné válik ez a folyton megújulni képes, kimeríthetetlen ismeret.
Századunk tudományos felfedezései óriásivá növelték az anatómia tartományát, új ágak sarjadtak belőle, melyek a fiziológia, vagy épp a munkaélettan s a lélektan felé kapcsolják. De a film révén is rendkívül gazdag és pontos megfigyelésekhez jutottunk a mozgások, mozdulatsorok téri-időbeli fázisairól. A röntgensugár segítségével a belső szervek működésének folyamatáig hatolhatunk szemünkkel. A felszín mögé látás, a szemmel-boncolás képessége, ez a quasi-anatómia – a művészeti bonctan alapvető módszere. Hiszen az élő, mozgó, tevékeny embert kell megismernünk, nem pedig a tehetetlen, holt testet. A jellegzetességek kifürkészése, a lényeges jegyek kiemelése a gyakorlatok, stúdiumok során egységes, tudatos szemléletté kell, hogy izmosodjék.
Főiskolánkon a bonctannak nemcsak a figurális ábrázolással való kapcsolata, az ábrázolás problémái vetődnek fel, hanem a korszerű iparművészet különböző műfajai szerint maguk az emberi funkciók a forma és térfogalmazás összefüggésében. Így hol közvetlenebbül, hol áttételesebben, akár érzékletesen, akár elvontan követi a változatos, komplexitás felé törő tervezői gyakorlatot s kísérője marad mindvégig.