Pápai Gábor: Fejtágító. Arctéri jelentés

Magyarország most ott tart, ahol. Némelyek szerint ez mindannyiunk sara, mások szerint kevesebbeké. Hogy konkrétan kik azok a kevesek, az jó darabig nem volt világos, ám a vélemények lassacskán kezdenek kikristályosodni: ezek. Akik itt húsz éve beszédeket tartanak, aláírnak, átadnak, nyilatkoznak, akikről ír az újság, akiket Pápai megrajzol. Pár tucatnyian. Ugyan ez így marhaság, de hát szidni csak azt lehet, akinek tudjuk a nevét, és magunk elé tudjuk képzelni a fizimiskáját; kicsinyke, meghitt kör ez, ők a mi barátaink, akikért nem rajongunk oly nagyon. Viszont jó, ha van egy könyv, amelyben lehet őket nézegetni, mint egy tablón, s amelyben az ábrázolásmód, hogy úgy mondjam, nem túlidealizált. Úgy láttatja őket, ahogy mi látni akarunk.
Pápai kolléga úr (vizuálpublicista) Dávidban, Pokorniban, Sziliben haloványabb, de Csurkában, Demszkyben, Draskovicsban, Gyurcsányban, Németh Zsoltban, Schamschulában, Sólyomban, hogy csak párat mondjak, roppant erős. Bokrosban a legjobb, az ő Bokrosa egészen földöntúli, misztikus lény, egy prekolumbián vérivó istenség ábrázolata lehetne hasonló, már ha az efféléknek is volna bajszuk. Van egypár emblematikus figura, akiket a kolléga úr oly gyakran tüntet ki a figyelmével, hogy az olvasó tudatában az ábrázolat már felülírta az eredetit; felbukkan a portré alanya a képernyőn, az ezerfejű Cézár rácsodálkozik, és fennszóval kérdi: ki ez a hülye? (Váncsa István)