Osman Lins: Kilenc és kilenced

Milyen esélyei vannak az olyan prózának, amely - szándékai szerint - lemond a logika, a cselekmény és az időrend törvényeiről, ennélfogva az időről - valami örök jelen kedvéért - a térbeli perspektíváról - a primitív festészet torlódó előterei kedvéért - és természetesen mindenféle helyi színről, festőiségről? Erre a - Beckett és a francia "új regény" után veszedelmes - kalandra vállalkozott a brazil Osman Lins (1924-1978), amikor világszerte ismert sikeríró honfitársai - Amado, Verissimo, Guimaraes Rosa - mellett, a Kilenc és kilenced-del (1966) a kísérlet irányába terelte a maga és hazája elbeszélő művészetét, és ezzel maga is belépett a külföldön is jól ismert sikerírók sorába. De hiába szólnak ezek a matematikai szerkezetű novellák magányról, elidegenedésről, a személyiség válságáról, a lét bonyodalmairól, hiába árad belőlük valami szelíden vigasztalan sztoikus életbölcselet, mégis egy valóságos és elmaradottságával is modern Brazília társadalmi környezetébe ágyazódnak, és egy nagy ország, az ember, az élet, a mindenség kozmikus távlatait ragyogtatják fel - talán Lins szándékai ellenére - a valóság megkapó költészetével.