Knut Hamsun: Lynge szerkesztő

A külföldi irók hálásak lehetnek irodalmi smokkjainknak: ingyen és olvasatlanul népszerüsitik őket. Jó néhány éve pártfogolják már Hamsunt is; buzgón ámuldoznak hányatott életén s szerényen és jólértesülten ismételgetik könyveinek cimeit. És a biztos ösztönü olvasóközönség szivesen követte a dicsőségnek e csuf kis pionirjait: Hamsunt ma nemcsak forditják, de olvassák is. E siker titka igen egyszerü. A közönség elsősorban érdekességet keres, Hamsun körül pedig annyi romantikus mese bogozódott össze, amennyi tiz regényiró ércfedezetének is elég lett volna. És ezt az érdekességet csak fokozta az a szemléleti különbség, amely az olvasók zöme és a mélységből fölvergődött költő közt tátong. (Persze, a probléma, mint minden hasonló esetben, itt is a tehetség kérdésén fordult meg, de erre, Hamsun hatalmas képességeit tekintve, fölösleges kitérnünk.) Az irók, ha sokszor az élet legmélyebb rétegeiből bányásszák is ki alakjaikat, általában a maguk osztályának irnak. Hamsunt, a proletárt, ma még jobbára a polgárság olvassa, hisz e norvég költő szelid müvészete seholsem élezi ki annyira korunk szocilális ellentéteit, hogy a másik rend szemében elriasztó lehessen. De mesterségbeli nézőpontból egyenesen szerencsés ez a helyzeti szokatlanság: az iró, aki voltaképpen kivülről nézi a társadalmat, alakjait rendkivül tág és szabad távlatokba tudja állitani. Ezért érezzük mögöttük oly gyakran a természet végtelenségét.