Lukács László: 112. A magyar olimpiai aranyérmek története.1896-1980

Berlin, 1936. Olimpia. Egyetlen napon három magyar bajnokság: Csík-Csák-Lőrincz – az emlékezetben immár e feledhetetlen triót idézi az utolsó nap. Ez volt Lukács László első olimpiája, és az a délutáneste az első tudósítói „éremhalmozása”. Ott volt mindegyik sikernél, vagy más szavakkal: nem maradt le egyikről sem.
London, 1948. Szepesi György a mikrofont morzsolgatva izgulja végig Elek Ilona győzelmét, majd bevágja magát az angol főváros legvakmerőbb sofőrjének autójába, és elcsípi Bóbis Gyula birkózócsatájának utolsó három percét. Az aranyat érő három percet.
„Szerencsém volt” – mondja egyik is, másik is. Sokszor volt szerencséjük. Azóta mindegyik olimpián; alighanem nemzetközi viszonylatban is páratlan – a hazáiban feltétlenül – egyedülálló olimpiai élményeket mondhat magáénak a könyv két szerzője. Akik dehogy is csak a szerényen emlegetett szerencsével dicsekedhetnek: a jó kapusnak mindig szerencséje van – tartják a tapasztalt szurkolók; a „szerencsés riporternek” nemcsak kitűnő szimata van, hanem nagy felkészültsége is, nem csupán jó érzékű kombinátor az olimpiai kavalkádban, hanem az esélyek szakértője is, akit az igazít el „holtbiztosan”, ami minden szakmában a fő: a mesterség tudása.
Könyvünk a magyar olimpiai aranyérmek történetét eleveníti fel, az elsőtől a száztizenkettedikig, Hajós Alfrédtól a Foltán-Vaskúti kenupárosig ismerkedünk meg újra, eddiginél részletesebben az olimpiák magyar bajnokaival, pályafutásukkal és győzelmeikkel. A sok fényképpel és dokumentummal gazdagított mű magától értetődően tartalmazza egyben az olvasók körében annyira kedvelt táblázatokat, névsorokat, adatokat is.