Ecsedi István: A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása [Reprint]

Mit eszik a magyar nép? – Intézték hozzám több ízben a kérdést. A legtermészetesebb feleletet adtam rá: Szegényember azt eszik, ami van, a jómódú, amit akar!
Ezt a választ magam sem tartottam kielégítőnek, éppen azért évekkel ezelőtt elhatároztam, hogy összegyűjtöm az anyagot és kellő időben feldolgozom.
Most feldolgoztam, mert a „Magyarság Tárgyi Néprajza” című nagyon érdemes munka ezzel a kérdéssel alig foglalkozik érdemben. Nem tárgyalja például a magyar nép legfontosabb eledelét: a szalonna-fogyasztást. De fel kellett dolgoznom azért, mert egyik magyar orvos Kerbolt azt a merész állítást kockáztatja meg, hogy a magyar nép rosszultáplálkozásának nem a nyersanyag hiánya az oka, hanem az, hogy a magyar asszony nem tud főzni. Ezt az egyes esetben előforduló, de általánosságban nem valószerű állítást a „Faluszövetség” 1935. évi közgyűlésén kitűnő írónk Herczeg Ferenc átvette és továbbadta a kritikátlan közvéleménynek így: „A táplálék elégtelen kalória mennyisége azonban részben arra vezethető vissza, hogy a falusi asszonyok a rendelkezésükre álló nyersanyagból nem tudnak ízletes és tápláló ételeket készíteni, magyarán meg mondva nem tudnak főzni."
Én, aki a magyar nép közt születtem és élem le életem, kénytelen vagyok az ellenkezőjét állítani. A magyar gazdaasszony olyan konyhaművész, hogy még azt a kevés nyersanyagot is, amely rendelkezésére áll, olyan jól, tisztán és ízletesen el tudja készíteni, hogy még finomabb ízlésű embereknek is legnagyobb megelégedését vívta ki minden időben. A magyar nép szakácsművészete fejlesztette ki azt a jóízű tápláló kosztot, mely külföldön is híres volt és amelyről megállapították, hogy a legjobban sütnek, főznek Magyarországon.

Az 1935-ben Debrecenben, Bertók Lajosnál  megjelent kiadás reprintje.