Jacques Copeau: A színház megújulása

„Mindnyájan Copeau fiai és unokái vagyunk” – mondotta André Barsacq, a mai francia színház egyik kiemelkedő rendezői egyéniség. „Teljesen elszakadtunk Copeau-tól. A Vieux-Colombier művészi mozgalma egy maroknyi hívő köré szerveződött; és ez a mi számunkra ma elérhetetlen” – mondotta Roger Planchon, a haladó fiatal rendezők egyik legkiválóbbika. És mind a két, olyannyira ellentétes nyilatkozatban van igazság. Jacques Copeau, aki 1879-től 1949-ig élt, élete első felében a francia színházi megújulás vezéralakja volt; a bulvár csillogó léhasága, a naturalizmus szürkesége és az akadémizmus szárazsága alól akarta felszabadítani a színjátszást; nagyszerű alkotóműhelyében, a szimbólummá vált Vieux-Colombier-ban ragyogó, friss, játékos, tiszta vonalvezetésű és a költői műhöz hűséges előadásokat mutatott be, amelyek forradalmasítóan hatottak a kor művészeire, s munkájából sarjadt a híres kartell, Jouvet, Dullin, Pitoeff és Baty színháztörténeti jelentőségű alkotói szövetsége. A Vieux-Colombier azonban nem tudott a tömegek színházává lenni és Copeau rövid néhány év után megvált tőle. Ettől kezdve csak egyike volt a kor kitűnő rendezőinek; de többé már nem „animateur”, egy színházi mozgalom lelke, vezetője, irányítója. Tevékenységét még javában ünnepelték, mikor ő már leszámolt vele, s a művészi laboratóriumon belül elért múló harmóniát diszharmonikus, kutató s kielégületlen évtizedek követték; külföldi és belföldi szereplések, misztériumjáték egy olasz kolostorkertben és népi bohózat a burgundiai szőlőmunkások számára emelt rögtönzött dobogón, drámaírói kísérletek, lelki vívódások, betegség, nagy sikerek és nagy csüggedések, múló fellobbanás a népfrontkorszak tiszavirágéletű újjászületési ígéretének idején, nagy leszámolás önmagával és sok eddigi tévhittel a nemzeti összeomlással szemközt – és mindebből a zaklatott, lázas, soha nem nyugvó útkeresésből egy nagy figyelmeztetés az utókor számára: a színház nem lehet elszigetelt alkotóműhely, impulzusát, problémáit, közönségét és egész létalapját a nép életéből, a társadalom valóságából kell merítenie.