Alekszandr Tairov: Színház béklyók nélkül. Egy rendező feljegyzései

Az 1905-ös oroszországi forradalom bukását követő néhány évnyi időszak haladó értelmiség tagadhatatlan válságának periódusa volt. Filozófiailag ez az empíriokriticizmus sajátos rossz változatának, Bogdanov „istenépítő-istenkereső” irányzatának kialakulásában vetült ki (ennek az irányzatnak hódolt ekkor az őszintén marxista Lunacsarazkij is), az irodalomban a dekadens pesszimista szimbolizmus kerekedett felül, a színházi élet az egymással életre-halálra verekedő irányzatok és csoportok kavargó képét mutatta.
A moszkvai Művész Színház forradalmi lendülete alábbhagyott. Sztanyiszlavszkijnak a lélektani momentumok lelkiismeretes kidolgozásáról szóló, minden részében helyes tanítását egyes követői túlságosan abszolutizálták, s ennek az lett a következménye, hogy a színész annyira elmélyült önmaga és a megeleveníteni szándékolt alak lelkében, hogy valósággal megfeledkezett testéről – tehát művészi anyagáról. A lélektani elemek és a környező valóság aprólékos kimunkálása egyfelől, a színész kifejező eszközeinek elnagyolt kezelése másfelől, elkerülhetetlenül a naturalizmus felé vezetett felé vezetett, s mi tagadás a Művész Színház gyakorlatában fel-felütötte fejét a materialista elhajlás.