P. H. Fawcett: A Mato Grosso titka

"Ez aztán a történet!" Sajnálkozva tettem le a kézirat utolsó lapját. Mintha meghitt barátnak mondtam volna búcsút. Ebédidőmet napokon keresztül az irodában töltöttem, olvasva ezt az elragadó mesét, amely csak nemrég került a kezembe. Még az apró, sűrű kézírás kibetűzésének nehézsége sem tudott elvonni a személyes kaland élményétől, ahogy gondolatban elkísértem atyámat felfedező útjain, osztoztam nélkülözéseiben, néztem az ő szemén keresztül a nagy cél felé, és engem is hatalmába kerített a magányosság, a kiábrándulás, s végül a győzelem érzése. Irodám ablakából kitekintve a perui partvidéki tél ólmos szürkeségébe, szinte érzékelhetően láttam magam előtt Dél-Amerika roppant kiterjedését. Kelet felé az alacsony, nyirkos felhőtakaró fölé tornyosult az Andok láncolata, s azon túl, az óriási, vad rengeteg, ellenségesen és fenyegetően őrködve a sérthetetlen titkok felett, amelyekbe csak a legmerészebbek pillanthatnak bele. A dzsungel mélyén elrejtőzve bolondosan kanyargó folyók - lomha, iszapos folyók -, vizükben a halál leselkedik. Erdők, amelyekben élőlények jelenlétét csak hallani lehet, látni nem - kígyóktól hemzsegő ingoványok - az éhségtől és a vadászat izgalmától űzött ragadozók - vademberek lesen, hogy mérgezett nyilaikkal távol tartsák a betolakodókat. Valamit ismertem mindebből - elegendőt, hogy élénken követni tudjam apámat a kézirat lapjain, s magam elé idézzem a nagy gumi-konjunktúra utolsó éveinek barbár világát, annak minden erkölcstelenségével és kegyetlenségével együtt, a még ismeretlen határvidéki folyók csendjét, s végül egy hajdan hatalmas civilizáció eltűnt nyomainak, maradványainak kutatását.