Piaf

Amikor Franciaországra gondolunk mi jut hamarább eszünkbe. Edith Piaf vagy az Eiffel torony? Lehet. hogy a kettő együtt és egyszerre, hiszen Párizs és Piaf elválaszthatatlanok. Edith Piaf több volt mint ember. Ő egy jelenség volt. Élete és életvitele megegyezett azzal, ami a csillagokban a számára meg lett írva. Anyja eltaszította magától, az utcán nőtt fel. Szeretetre éhezett, de képtelen volt szeretetet adni, vagy elfogadni. Hiszen a szeretőivel bánt a legkegyetlenebbül. Mindenkit megpróbált átformálni, kivéve saját magát. Pedig saját magával volt a legkevésbé megelégedve. Boldogságra vágyott, ám csak ritkán tudta elhitetni magával, hogy boldog, hiszen tapasztalatból tudta, hogy a szomorúság ott ólálkodik körülötte. Ezért csinált mindent felfokozottan. Amikor nevetett, akkor harsányan nevetett, amikor sírni kezdett, alig tudta abbahagyni. Ezek az ellentétes érzelmek korán megölték a szívét és naponta téptek bele a lelkébe.
– Nekem a közönségem az igazi családom – vallotta Piaf és közben olyan énekesek útját egyengette, mint Yves Montand, Gilbert Bécaud, Charles Aznavour, Eddie Constantin és Georges Moustaki. Akárhogy élt is ez a szerencsétlen asszony, gyönyörű örökséget hagyott ránk: apró örömeit, önpusztító fájdalmát, mintegy háromszáz sanzon-felvétel őrzi. A szenvedés és a semmi között a szenvedést választotta. Csak csodálnunk kell ezért.