Panyik István, Sellei Sarolta: Stonehenge

A dél-angliai Salisbury környékének szüntelenül széljárta fennsíkján magányosan áll egy hatalmas kőoszlop-koszorú. 4000 éve áll ott. A normann hódítás idején - közel 1000 éve - már Britannia egyik csodájaként említették. A meglepően épen maradt kőtömbök az ősi megalitkultúra legjelentősebb emlékei. Olyan építési tudásról vallanak, melyet nehéz a késő kőkorszak emberéről feltételeznünk. Rejtély, milyen céllal készülhettek, miért áldoztak rájuk korunknak is becsületére váló energiát, munkát? Határozott felelet nincs. Egykor mítoszok ködébe burkolták, ma tudósok, csillagászok kísérlik meg legkorszerűbb ismereteik alapján értelmezni. A legújabb hipotézis: 4000 éves csillagvártát, időjárási öröknaptárt csodálhatunk benne. Látványa ma is lenyűgöző. Különös hangulatát ragadták meg a fiatal fotóművész-házaspár képei; a külső koszorú hármasköveiről, a belső patkó maradványairól, a kékkő oszlopokról, a nyári napéjegyenlőségkor a felkelő napot csúcsán hordó Sarokkőről s a titokzatos, számítógépszerepű Aubrey-gödrökről. Várkonyi Nándor, neves kultúrtörténetíró, aki nem érhette meg a kötet megjelenését, bevezetőjében a kőköröknek az emberi műveltség története során egyre változó magyarázatait ismerteti. Stonehenge kövei hallgatnak. Az album képeit csodáló néző-olvasóban azonban erősödik a sejtelem: a néma kövek közölnek valamit. 4000 éves nyomtalanul elporladt elődeink szólnak hozzánk. Az örök emberi értelem üzen.