Richard Dawkins: Az önző gén

Úgy négymilliárd évvel ezelőtt önmagukat lemásolására képes molekulák tűntek fel az őstengerek vizében. Szédületes karriert futottak be. Egyáltalán van-e határa azon technikák és fortélyok fokozatos tökéletesedésének, amelyeket felhasználtak? Rengeteg idő állt rendelkezésükre a tökélesedéshez. Az önfenntartás miféle fura szerkezeteit termelhetik még ki az évezredek? A négymilliárdév alatt vajon hova jutottak az ősi replikátorok, e legelső mesterei a túlélés művészetének? Ne keressük őket szabadon lebegve a tengerben; már réges-rég feladták ezt a lovagi szabadságot. Most óriási kolóniákban nyüzsögnek, gigantikus, zörömbölő robotok biztonságos belsejében, elzárva a külvilágtól, mellyel tekervényesen közvetett utakon érintkeznek, s melyet távvezérléssel manipulálnak. Itt vannak mindannyiunkban: ők teremtettek bennünket, testünket és lelkünket; az ő fennmaradásuk létünk végő indoka. Hosszú utat tettek meg ezek a replikátorok. Most gén névre hallgatnak, mi pedig az ő túlélőgépeik vagyunk.