Ráday Mihály: Városvédőbeszédek. I-II. kötet

Nálunk az építészet nagy korszakaiból csak romok maradtak fenn. Festmény, szobordísz régen nincsen rajtuk. Köztéri szobraink legrégebbjei is alig több mint kétszáz évesek, s homokkőből készültek. Mállanak szét. A józan ész helyett szigorú műemléki törvények próbálják megvédeni a fontosabb építészeti emlékeket - reménytelenül. Hiszen a szabály nem elég. Nálunk még azokat az épületeket sem lehet megvédeni a gondatlan átalakítástól, amelyek a két világháború között épültek, pedig azok funkciójukban és külső megjelenésükben is közell állnak a mai ízléshez. Hát még ezt a korszakot, amely - utoljára - díszesre, talán túl díszesre építette fel saját világát. Pedig a mai világunkat ez a kiegyezést követő építészeti konjunktúra, ez az ízlés határozza meg. Ha erre folyamatosan tudnánk vigyázni, ha ezzel az öröklött világgal tudnánk együtt élni - sokkal könnyebb lenne energiát, figyelmet, pénzt fordítani a régebbi korok építészeti kultúrájának maradékaira, s könnyebb lenne figyelni a XX. századi közvetlen elődök által állított mércére is, hogy ne a meglévő helyére, hanem mellé, múltunkat, félmúltunkat tisztelve tudjunk mi is a korunkra jellemzőt, az unokák számára becsülendőt alkotni!