Móricz Zsigmond: A boldog ember

A mű alapjául Móricz egyik rokonának élettörténete szolgált, aki elmesélte a szerzőnek gyermek-és legénykorát egészen az első világháború kitöréséig. Ebből a dokumentumból Móricz kitűnően szerkesztett regényt írt, melyet szerzői elő- és utószó foglal keretbe. A hős lázadás, harag és elkeseredés nélkül meséli el sorsát; a gyermekkor apró örömeit és csalódásait, első szerelmeit, házasságának történetét, a hétköznapok megpróbáltatásait és nyomorúságát, a falusi ünnepek színpompás kavargását. A korán félárva, édesanyjával élő gyerek kénytelen a felnőttek életét élni. Cselédkedik, alkalmi munkát vállal, rövid ideig a fővárosban is dolgozik. Rendre felgyűlő keserű élettapasztalatai lassanként bizalmatlanná teszik a világgal és az emberekkel szemben, s arra késztetik, hogy elhallgassa igazi énjét. A dolgos, nyílt tekintetű, őszinte szívű bátor legényből kíábrándult, fáradt ember lett. "Mindenkitől félni kell mindig csak félni kell... A szegényembernek arra kell vigyázni, hogy még a madár se ügyeljen rá" - mondja Joó György, s az 1932-es gazdasági válság mélypontján derűvel, szinte megelégedetten tekint vissza fiatalkorára. Akkor nincstelen volt, most ötholdas gazda, de a nélkülözések, állandó gondok ellenére mégis sokkal jobban "boldogan" éltek. Joó György sorsában, magatartásában, apró örömeiben és a nagy nyomorúságában a magyar falu, s a magyar paraszt minden idilli vagy naturális túlzástól mentes, reális, őszinte képe bontakozik ki. A regény stílusa - Joó György szavai - a parasztember élőbeszédét emeli a művészi beszédmód magaslatára; egy-egy jellemző nyelvi fordulattal, színnel még a tiszaháti tájszólást is érzékelteti. A regény a móriczi életmű egyik legértékesebb alkotása.