Kosár
A háborúnak ezt a Bosch-i mélységét, wagneri dübörgését, apokaliptikus vízióját pesti lakásából írta le Szomory, a katonaszökevény – aki még békeidőben sem volt katona, egyetlen napig sem. (Vagy épp ezért.)
–Nem felejthetem el azt sem, mikor odakünn a tűzvonalban akadt a kezembe Szomory Dezső Harry Russel Dorsan-ja. Körülbelül ezt gondoltam: Ha erről a könyvről kritikát írnék, nem bírnám elnyelni azt az ötletet, hogy ugyan minek kellett nekem idejönni a harctérre, mikor valaki Pestről az íróasztala mellől különbül látja meg a háborút, mint én innen a kellős közepéből? Nos hát ez a magasztalás túlzásnak hat nemde? Pedig tényleg úgy volt, hogy Szomory pont úgy éreztette meg és vázolta meg kísérteties hűséggel a harctér, a Mars igazi levegőjét, mint amilyen annak, aki benne volt. – panaszolta a csodálat hangján Tersánszky Józsi Jenő.
Ezeket az írásokat mind kitaláltam, csakugyan mind kitaláltam. Kis adataim voltak hozzájuk a hírlapokból s nagy emlékeim is voltak. Mert a londoni, pályaudvarokon, a Marne mentén a virágos réteken és a champagnei szőlőföldeken gyakran megfordultam hajdan, magányos fiatalember és nosztalgiás vándor aki voltam. És az összes szélmalmokat ismertem Ypernben.
Csak épp a fegyveres áradatot kellett hozzájuk képzelni és berakni ágyúkkal és holt lovakkal e régi szép idők minden tájképeit. És a vért, a tüzeket, a fűzeket, a varjakat és a sarakat kellett elképzelni e letaposott akvarellekben s hozzájuk muzsikálni a csaták nagy szelét, minden ritmusokban és azzal a szomorú emberrel, aki megindul föllelkesülve tömegestül, seregestül meghalni, egy halhatatlan hazáért. És még csak egy angol újságírót kellett kimetszeni egy oldalbordámból, lehetőleg egy igen finom embert, egy igen elegáns embert, aki azon fölül költő is tud lenni, sőt festő is, sőt zenész is és aki fölkínzottan e szaturnáliákban, gyönyörűen fölérez és följegyez mindent, amellett, hogy el van keseredve. És aki mindent fölülmúl háborús írásaiban. És aki mindenkit fölülmúl művészi szenzibilitásában. Más nem is kellett.
