Burány Béla: Mé piros a gólya csőre? Erotikus és obszcén népmesék a Délvidéken

"Az Olvasó már az első néhány mese olvasásakor rájöhet arra, hogy e könyv anyagának egy része nem ismeretlen számára. Élete különböző szakaszaiban, búvó gyerekkora rejtett odafigyeléseikor félfüllel elkapott töredékekben, fantáziamozgató teljességükben, avagy viccé zsugorított alakban e történetekből jónéhánnyal valahol már találkozott. Sok közülük nemcsak területi értelemben ismert az arab pusztáktól meg az orosz falvaktól eddig ismeretlen nyugat-európai határokig, hanem használati gyakoriságukat, változataik számát tekintve is, ha tán nem is mindenfelé egyformán. A tudatos felfigyelés s a megismerés késedelme lenne a csodálnivaló, ha nem tudnánk, hogy ez csak a mesterséges visszaszorítottság a hivatalos kultúra alá, a "szubkultúra" szféráiba való száműzetés, és nem a nehezen gyűjthetőség eredménye. (De így volt ez a népdalokkal is évszázadokon keresztül, sőt, a meggondolások is azonosak voltak.) A nép számára az erotika a beszéd tárgya volt. Amit érzett, látott vagy látni vélt, elmondta. De miért is félt volna? Pedig évszázadokon át intette, szorította, büntette az "illetékes". Azt mondják, vannak törzsek, amelyek ördög jelentésű szavukat elfelejtették, s csak körülírva tudják kifejteni. Nyilván a szó mágikus hatásától való félelmükben: "ha nevén szólítod, megjelenik!" ("Nem kéne a legyet úgy híni, hogy légy! Hanem hogy pusztújka! Így mindég több 1esz!" - okítottak gyerekkorom szállási parasztjai.) Vajon pogány hitvilágunk idéző, igéző, varázsló és egyéb szertartásainak hány szava ment veszendőbe a mélyen beágyazott ősi hitnek minden gyökerét, írmagját is irtani akaró évszázadok uralkodó szellemében? Pedig ha alaposan megfontoljuk, az obszcén szavaink kiirtását célzó minden igyekezet és rendszabály alaptalan, értelmetlen és érvénytelen volt, és maradt ma is. Mondhatnánk: ez a kultúránk érintetlen. A népben."