Szántó Piroska: Bálám szamara

Hogy volnék én író, mikor hatvanhat éves koromban jelent meg először írásom? Addig csak éktelen hosszú leveleket írtam a testvéremnek, ha éppen nem beszélhettem vele mindennap, meg meséltem a barátainknak. Sajnos, elég tarka volt az életem, volt mivel szórakoztatni az embereket, szerettem, hogy az a sok minden, ami történt, most már múlt, néha történelem is, mindenesetre lezárult, tudom a végét. Az biztos, hogy mindent, amit átéltem, úgy néztem közben, hogy no, mi lesz ebből, mi lesz ennek a kalandnak a folytatása? Felvesznek a főiskolára, vagy nem, feleségül vesz a szerelmem vagy elhagy, agyonvág-e egy bomba, lelőnek vagy megmenekülök, lekéssük a repülőgépet, mert nem jön a busz? Mi az, meghalok infarktusban? Festő vagyok, kiállításom van? Velem történik ez? Aztán micsoda ízléstelenség, ha egy író felesége írni kezd, mi vagyok én, "írogatni" akarok? Mikor festeni sokkal jobb! És mennyivel gyorsabban megy, mint az írás, és sokkal egészségesebb is, az ember nemcsak ül, ül és cigarettázik, hanem hegyen-völgyön kóborol, bámészkodik, memorizálja egy rózsa belső mozgását, vagy nézi a macskáját, ahogy bekomponálja magát egy szék alá, esetleg egy útszéli feszületet vagy tulajdon csontvázának a szerkezetét. Persze az is szöget üthetett volna a fejembe, hogy mennyi festő ír, Gauguintől Egryig, Bernáthtól Kondorig - kitéve magát annak az, úgy látszik kifogyhatatlan közhelyszellemességnek, hogy: jobb író, mint festő, vagy fordítva. Kell, hogy valami köze legyen a két műfajnak egymáshoz, Thackeray rajzolt, Jókai festett, Nagy László festett. Csak egy baj van: az írók tudnak az írásról beszélni, de a festők közül csak kevesen a festészről, s ha mégis, hát annyira rejtjelesen, komplikáltan, mintha nem is a tulajdon mesterségünkről beszélnénk. Én eddig ezt meg sem mertem próbálni, tudtam, hogy erre képtelen vagyok. Most próbálom először, ezt is álcázva, besuszterolva a "megtörtént esetek"' mellé. Hátha az Úr angyalát megláthatja a szamár is, s ha van mersze Bálámnak, fejbe vághat érte.