Bán András, Novotny Tihamér: Bukta Imre

"Nehéz egy olyan alkotó munkásságáról elfogulatlan tárgyilagossággal beszélni, aki már meglehetősen fiatalon, a krisztusi kor küszöbén, tehát az ő időszámítása szerint a nyolcvanas évek elején-közepén, jelentős művésszé érett, s aki azóta is a veszélyes és kockázatos, megmérettető magasságokat, a folytonos zászlókitűzéseket kedveli. Nehéz, morfondírozhatnék magamban, hiszen ennek a teremtő tehetséggel megáldott és megvert embernek, még csak alig több mint negyven év telt el az életéből, s máris komoly mennyiségű művet mondhat a magáénak. Ez a másokat és magamagát egyaránt megmérettetni és megmérni akaró „teremtő akarat” azonban még mindig osztódni és szaporodni képes, még mindig a költői választékosságot keresi, és az eredetiség gyakori megkísértésére, a frissesség folytonos megőrzésére törekszik. Nehéz, folytathatnám a gondolatsort, az objektivitás árbocához köttetni magamat, amikor körülöttem a művek szirénjei énekelnek. Így engedve is, meg nem is az elbűvölő csábításnak, megpróbálok valami egyenértékű vezéreszmét vagy alkotó gondolatot föllelni önmagamban ahhoz, hogy méltó partnerévé válhassak a művésznek ebben a „beszélgetésben”.
Az olyan típusú alkotó, mint Bukta Imre, valószínűleg sokkal kíméletlenebb kritikai viszonyban áll önmagával, mint az őt körülvevő, megközelíteni, megérteni és megmagyarázni akaró, valahogy és valahogyan mindig a szubjektivitás édes bűnébe eső interpretátorokkal. Mert mit is mondhatnánk mi róla, mint bírálóan jót vagy dicsérően rosszat – s esetleg a két jelzős szószerkezet egyértelműbb megfordítottját?! Ő akkor is a maga igazát fogja keresni és kutatni az eleve elrendeltek belső fanatizmusával, a megszédülni nem akarók józanságával és konokságával."