Jean-Jacques Rousseau: A magányos sétáló álmodozásai

A francia felvilágosodás egyik legzseniálisabb gondolkodójának, egyben legellentmondásosabb "különállójának" utolsó műve, A magányos sétáló álmodozásai, a 65. életévét betöltött Jean- Jacques Rousseau megbékélésének dokumentuma. Számvetés egy kalandos, hányattatott élet és egy sokoldalú életmű hátterével, az önigazolás utolsó, nyughatatlan önkínzásával. Rousseau ellen 1762-ben, a Sorbonne teológiai karának javaslatára elfogató parancsot adott ki a francia kormány - az Emile nevelésfilozófiai gondolatai miatt - az öreg filozófus-irodalmár, a szabadság nagy "genfi polgára" menekülni kényszerült. A közvélemény által megbélyegezve, megaláztatások közepette, újabb és újabb "menedékeken" tengette életét, és közben megszületett talán legköltőibb műve, amely belső naplóként számol be az egykor ünnepelt gondolkodó halála előtti utolsó korszakának gondolkodói rendszeréről. Az emberekben csalódott, magányos öregember sétái során végiggondolja a múltat, vizsgálja önmagát és tetteit, hogy aztán papírra vetve határozza meg gondolkodása, érzései és cselekedetei összefüggő rendszerét. A tíz "sétára" tagolódó önvizsgálat célja az emberi természet megismerése, illetve az emberi boldogság meghatározása. Rousseau álmodozásainak szabálytalan rendszerében a beletörődés nyugalma biztosítja a szellem fejlődésének megismerését; módszere az önmagába fordulás, mert az igazi boldogság forrása is önmagunkban rejlik. Ezek a szemlélődő, magányos séták és elmélkedések lényegében azt az önvizsgálatot folytatják, amelyet a Vallomásokban kezdett el. Egyre elborultabb elmével, az elhatalmasodó üldözési mánia szorításában veszi sorra és ítéli meg élete nagy bűneit, miközben rálel az egyedüli, igaz értékekre: a türelemre, szelídségre, becsületességre, igazságosságra. Álmodozó elmélkedései a szükségszerűség elfogadására ösztökélik, az olyan életre, amelyben már nem az elismertetés, hanem a belső megelégedettség irányítja a cselekedetet, és amelyben a társadalmi élet elvárásai helyett a szabad cselekvés formálja a jellemet. Az utolsó sétára 1778. április 12-én került sor. Rousseau élete legteljesebb és legboldogabb időszakát, a Mme de Warenssel töltött évtizedet eleveníti föl benne - befejezetlenül; pár hónap múlva utolsó lakhelyén, Girardin márki birtokán éri el a halál. A magányos sétáló álmodozásai több, mint az öregkori megbékélés; újrafogalmazódnak benne Rousseau szellemi örökségének legvitatottabb elemei - erkölcsi, vallási, pedagógiai és társadalmi nézetei -, miközben az olvasó páratlan szépségű szöveg közvetítésével ismerkedhet meg a kultúrtörténet egyik legkalandosabb időszakával " Legeza Ilona