Friedrich Nietzsche: A vándor és árnyéka

"Megkérdezték a tapasztalt világutazót, melyik emberi tulajdonsággal találkozott világszerte a leggyakrabban, így válaszolt: az emberek hajlamosak a lustaságra. De mások szerint helyesebb lett volna az a válasz: az emberek félénkek. Szokások és közhelyek közé rejtőznek. Voltaképpen minden ember tudja jól, hogy egyetlen egyszer, unikumként jött a világra, és semminemű véletlen másodszorra ilyen csodálatosan tarka sokféleséget nem ötvöz olyan egyeddé, amilyen ő: tehát mindezt tudja, de eltitkolja önmaga előtt. De miért? Mivel fél a szomszédtól, akinek szüksége van a konvenció oltalmára, hogy elrejtőzzék mögötte. De hát mi kényszeríti az embereket, hogy féljenek a szomszédtól, csordaszerűen gondolkodjanak, cselekedjenek és tulajdon lényüknek ne örvendjenek? Némelyeket talán - s ez a ritkább eset - a szemérem. Legtöbbjüket azonban a kényelmesség, restség, tehát az a bizonyos lustaságra való hajlam, amelyről szólott az utazó. Igaza van: az emberek inkább lusták, mint félénkek, és pontosan attól félnek leginkább, ami feltétlen tisztességet és nyíltságot követelne tőlük. Csak a művészek gyűlölik ezt a tunya hányódást a kölcsönzött viselkedési formák és az összedobált közhelyek között, leplezve a titkot, vagyis mindenki rossz lelkiismeretének okát, azt a tételt, hogy minden ember egyszeri és megismételhetetlen csoda; ők meg merik mutatni nekünk az embert, rá mernek mutatni, mennyire önmaga minden mozdulatában, milyen egyedi, sőt azt is, hogy milyen szép és tiszteletre méltó az ember egyénisége szigorú következményeként, mennyire újszerű - ám korántsem unalmas. A nagy gondolkodó csupán lustaságáért veti meg az embert: e lustaságért látszik közönséges gyári terméknek, kapcsolatokra és gondolatokra méltatlannak. Ha valaki nem akar tömegember lenni, nem kényelmeskedhet többé; engedelmeskedni kell lelkiismeretének, amely odakiáltja neki: "Légy önmagad! Mert most nem az vagy, bármit teszel, gondolsz, vagy akarsz is."