Arisztotelész (Aristoteles): Nikomakhoszi etika

„... a boldogság nem mondható lelki alkatnak: ilyenformán az az ember is a boldogság birtokában lehetne, aki esetleg egész életét átaludná, s mintegy a növények életét élné; sőt az is, akit a legnagyobb sorscsapások érnének. Ha tehát ezt nem fogadhatjuk el... a boldogságot valami olyan tevékenységnek kell tekintenünk, amelyet önmagában véve, nem pedig valami másért tartunk kívánatosnak; a boldogság ugyanis nem szorul rá semmire sem, hanem önmagában elégséges. Önmagukban véve pedig azok a tevékenységek kívánatosak, amelyektől magán a tevékenységen kívül semmi egyebet sem várunk. Ilyenek nyilván az erénynek megfelelő cselekedetek...”
Arisztotelész e művében – az ókori etikai gondolkodás legjelentősebb emlékében – azt az emberi magatartást vizsgálja, amely a legfőbb jó, a boldogság (eudaimonia) elérésére alkalmas. E cél elérése érdekében az ideális emberi magatartást a szemlélődő, filozofikus életben jelöli meg, s követendő életformának az erényes cselekvést, az eupraxiát ajánlja.