Charles-Ferdinand Ramuz: A nagy-nagy sondrebondi háború

"Ne legyünk költők, nem szeretem" - vallotta Charles Ferdinand Ramuz (1878-1947), a XX. századi svájci francia irodalom világhírű alakja, aki költészetében eljutott a szabad versig, regényeiben pedig a modern európai próza legköltőibb hangját hallatta. Már csaknem anakronisztikus, hogy a természet s a vele megküzdő ember nagy realista rajzosa, az emberi természet, a lelki folyamatok szinte mozzanatos ismerője egy misztikus világkép útvesztőiben kereste a lét nagy titkait, s mintegy új mítoszt alkotott belőlük. De ha így is volt, tekintetét sohasem egy istenségre függesztette, mint például Claudel, kinek költői nyelve Francis Jammes mellett felszabadítóan hatott rá a század elején, hanem mindig is az emberre; akárcsak példaképe Cézanne, fittyet hányva elmerevült szabályoknak és konvencióknak, a látható, tapintható és érzékelhető világ felfedezője lett maga is. S hogy nem egy táj, egy embertípus regionális rajzolója maradt, abban hallatlan érzékenységén túl a háború borzalmai is közrejátszottak; az orosz forradalmat hatalmas megújulásként üdvözölte, és Igor Stravinszkijjel szőtt barátságának hatása is, hogy a vaudi kanton költője minden nép és minden ember költője kívánt lenni.