Charles Baudelaire: A Romlás virágai

„Nem asszonyaimnak, lányaimnak vagy nővéreimnek írtam ezt a könyvet; nem is a szomszédom asszonyainak, lányainak vagy nővéreinek. Azokra hagyom ezt a föladatot, akiknek érdekük: összetéveszteni a jó tetteket a szép szavakkal.
Tudom, hogy a szép stíl szenvedélyes szerelmese kiteszi magát a sokaság gyűlöletének; de semmiféle emberi tekintet, semmi álszemérem, semmi pajtáskodás, semmi közvélemény nem kényszeríthet rá, hogy e század páratlan tolvajnyelvén szóljak, vagy összekeverjem a tintát az erénnyel.
Kiváló költők rég fölosztották egymás között a költészet birodalmának legvirágosabb tartományait. Nekem úgy tűnt föl, hogy érdekes lesz és annál kellemesebb, mennél nehezebb föladat kiszűrni a Romlás szépségét. Ez a könyv, mely lényegében haszontalan s tökéletesen ártalmatlan, csupán avval az egy céllal íródott, hogy engem mulattasson s foglalkozást adjon szenvedélyes ösztönömnek, mely az akadályokat legyőzni sarkalt.
Egyesek azt mondták rá, hogy ezek a költemények kárt okozhatnak; nem örültem neki. Mások, drága lelkek, azt, hogy jót lehetnek; és ez se sújtott le. Azok aggodalma és ezek reménye egyformán csodálatba ejtett és csak egyre volt jó: újból bebizonyítani előttem, hogy ez a század elvesztett minden klasszikus fogalmat az irodalomról.” Részlet Baudelaire második kiadáshoz tervezett előszavából