Hermann Heinz Wille: Hömpölygő arany

Évmilliókig rejtegette méhében a folyékony energiát a föld. Évmilliókig várt a kőolaj arra, hogy az ember felfedezze, felszabadítsa és felhasználja. Sokáig kellett várnia, többet, mint a föld „fekete aranyának”, a szénnek. A legkorábbi korok ősi kultúrnépei mindkét féltekén jól ismerték a kőolaj sokoldalú felhasználhatóságát, szellemi örökségünknek ez a része azonban e kultúrnépek pusztulásával feledésbe merült. Százötven évvel ezelőtt még valamifajta gyógyszerkülönlegességnek tartották a kőolajat. Még ötven évvel ezelőtt is csak világítóeszközül szolgált a „civilizált emberiség” számára. Csak amikor a tudománynak sikerült a viaszgyertya vetélytársát a szén versenytársává, a fényforrást energiaforrássá változtatni, csupán akkor ütött a kőolaj órája, hogy századunkban hajtóerővé váljék.
A gőzgéphez a gőzturbina társult. A robbanómotor, a generátor, az elektromotor és a transzformátor forradalmasította a régi technikát.
A gépkocsi, a motorhajó és a repülőgép forradalmasította a hagyományos közlekedést. Az olaj családfája egyre szélesedett és terebélyesedett, oldalhajtásai a gazdasági élet majd minden részébe gyökeret eresztettek. Minden új géppel, minden új autóval, minden új repülőgéppel, minden új hajóval növekedett a folyékony szénhidrogén jelentősége, az új kor acéltorka egyre hangosabban üvöltött olajért, és az olaj urai egyre kapzsibban kutattak új olajforrások és új olajpiacok után. Így lettek a kapitalizmus virágzása idején az olajforrások az olajrészvényesek haszonforrásává és tőzsdei üzérkedés tárgyává a monopóliumok uralma alatt.
Mesés gazdagság és leírhatatlan nyomor – mindkettő ugyanabból a forrásból keletkezett.