Igali-Mészáros József: Magyar vizeken

"A nap buzgón viaskodik a hajnali szürkülettel. Annyira sietős a dolga, hogy mire a Holtág partjára érek, sugarai már teljes pompájukban ragyogják be a vizet. A balintok már nagyon frissek. Szép számmal gyűlnek össze egy kis küszpecsenyére a gyönyörű időben. A Holtág felső végénél ütötték fel tanyájukat; hol a sekélyebb vízben, hol beljebb csapnak rá az apró halnépségre. És milyen nagy példányok! Még rablásuk láttára is megdobban az igaz horgászkebel, hét még ha a napsütötte vízben végighúzott villantót is rohamozzák! A délelőtti órákban szaporán kapnak a horogra. Aztán mintha betelt volna az üres balintgyomor, már csak elvétve csobbant a víz valamelyik éhen maradt, tehetetlen rabló nyomában. Már csak ezek zavarták a vizet a küszök nagy rémületére. A többi ki tudja hol pihen már, a víz melyik részén adja magát boldog pihenésnek a nagy vadászat után. A jó zsákmány után én is megérdemelt pihenésemre vonultam a fák hűs árnyékában. Onnan figyeltem a vizet, jó étvággyal falatozva. Azután kényelmesen elheveredtem a magas fűben. Sokáig azonban nem élvezhettem a jóleső árnyékot. Egy balint mintha megirigyelte volna tőlem a pihenés örömeit, a Holtág túlsó partján, közvetlenül a sziget végénél pusztította nagyokat csobbanva a küszöket. Egy ideig tétlenül nézte garázdálkodását, nem tudtam rászánni magam arra, hogy megváljak az öreg fák marasztaló árnyékától. Addig-addig nézdegéltem azonban a balint portyázását, míg mégis csak kézbevettem a horognyelet és elindultam a vízparton."