Samuel Beckett: Godot-ra várva

A Godot-ra várva hősei teljesen elidegenedett világban élnek, mely kétségkívűl visszautal a német megszállás alatt kialakult konkrét helyzetre. Estragon és Vladimir (a testi és lelki életet élő ember) az emberi lét végső bizonytalanságát szimbolizáló, jelentés nélküli helyzetben találja magát, de nem képes lemondani a jelentésről, értéket keres. A Godot-ra várva amerikai bemutatójának rendezője, Alan Schneider, egyszer megkérdezte Beckett-től, hogy kit vagy mit értett Godot-n. A Nobel-díjas drámaíró így válaszolt: "Ha tudnám, megmondtam volna a darabban." Éppen ez Beckett abszurdjának a lényege. A Godot-ra várva főhőse ugyanis nem Godot, e megfoghatatlan és meghatározhatatlan természetfölötti közeg vagy mitikus emberi lény, hanem Estragon és Vladimir, a két öreg csavargó, akik magányosan ülnek egy fa alatt, beszélgetnek és türelmesen várakoznak - maguk sem tudják, hogy mire. "A dráma nem Godot-ról szól, hanem a várakozásról, a várakozás aktusáról, mint az emberi állapot egy lényeges és jellemző aspektusáról." - írja Martin Esslin. - Egész életünk során mindig várunk valamire, és Godot egyszerűen várakozásunk tárgyát képviseli - valamilyen eseményt, dolgot, személyt vagy a halált. Továbbá az idő múlását, a maga legtisztább, leginkább nyilvánvaló formájában, a várakozás aktusában érzékeljük.