A mongol irodalom kistükre

A XIII. század elején egy eladdig jelentéktelen mongol törzs főnöke Dzsingisz kán néven hatalmas világbirodalmat teremtett. Az új birodalom törvényt és történelmet kívánt. Nem volt már elegendő az élőszó, a szájhagyomány. Átveszik a távoli sémi betűsor leszármazottját, az ujgurok írását, s létrejön a népköltészet mellett a mongol írott irodalom. Az első írott emlékeken – gránitba vésett feliratokon, fohászokon, vagy hitelesítő formulákon – kívül a mongol irodalom nyomban olyan, világirodalmilag is jelentős alkotással jelentkezett, mint a Mongolok Titkos Története. A híres műben a tudatos történetírás és az eleven epikus hagyomány fonódik össze.
Ennek a kettősségnek: a vallási és a világi írástudók, a buddhista szerzetesek vagy a krónikaírók „magas irodalmának”, valamint a népi hagyománynak az eleven kölcsönhatása jellemezte a régi mongol irodalmat. Sokszor éppen a kiapadhatatlan népi irodalom termékenyítő hatása teremtett a krónikákban vagy a vallási fogantatású művekben irodalmi műfajokat: legendákat, irodalmi meséket, elbeszéléseket, vagy már-már novellába átcsapó történeteket.
Az ősi mongol népköltésről, hősénekekről és a mongol regösökről már középkori följegyzések tudósítanak. Marco Polo említi már a mongolok csatadalát, a Mongolok Titkos Története meg is őrzött egy népi ihletésű csatadalt. E gazdag népköltészetről (első ízben talán egész Európában) kötetünk ad sokoldalú képet, a hősénekek, gúnydalok, elégikus dalok, menyasszonybúcsúztatók, köszöntők, felelgetők, sátoráldó, lélekidéző sámán énekek, lüktető ritmusú átkok, jókívánságok, mondókák közül sokat kötetünk összeállítója gyűjtött s közölt először.