Kosár
"Dóczy könyvében a tudós inkább csak emlékként dereng, tudjuk, de észre sem vesszük, hogy az irodalomtörténet Arany Jánosáról olvasunk. Pedig ő maga szerepel itt barátaival, családjaival és – adataival egyetemben, s hogy mégis kisikkad belőlünk első olvasás közben a történelmiek meggondolása, az voltaképpen a tiszta művészet rovására irandó. Mert kétség sem fér hozzá, életképek ezek a sorok, itt-ott oly tágassággal és erővel, hogy a kereteken kívül zárulnak egésszé. Nem olajnyomatok Arany Jánosa ez az ember, – szenved, csügged, növekedik és változik. Mert mindig ember, sőt néhol csupán csak az, a többi elevenek között. Dóczynak a műfajban rejlő alapos hibákat úgy sikerül kikerülnie, hogy teremt, saját magából és a nyers, leves élet alakíthatásából. De műfajon belül is parancsoló súllyal tudja lelkünkre kalapálni alakja valóságát (találkozás Petőfivel). A képekben alakított jellem vág, pontosabban: ilyennek kell elképzelnie korszakirányító költőnket ismereteink alapján mindenkinek, – ha van hozzá tehetsége.
„Nekem, ha építeni akarok, tégla kell és mész” – mondatja Dóczy Arannyal. Ugy kell hinnünk, hogy szerzőnkre is áll ez, különben akiben ily mesélő művészre bukkanunk, miért köti magát adatokhoz, azaz hogy miért tudományos telken építi házát? Másutt is találna földet, alkalmasat a palotákra."
