Vajthó László: Bessenyei (1747 - 1947)

"A XVIII, századnak két nagy magyar remetéje van, Mikes és Bessenyei. Mily rokon a végzetük – különböző véralkatuk, tehetségük, életcéljuk, érdeklődési körük ellenére. Faluról kerülnek, ifjonti fővel, az élet forgatagába, hatalmasok oldalán hányódnak a világban, nyugatról hoznak kultúrát s elhagyatva, magukba mélyedve vonulnak félre, évtizedekig, halálukig. Mikes egészen kiesik a korból, de polgári élete is elszigetelt. Még társaságban is másutt kószál az esze; csak teszi magát, hogy nemcsak hallja, de hallgatja is az embereket, hagyja beszélni őket. A törökországi viszonyokról szólva is gyakran könyvek a forrásai, nem a kínálkozó tapasztalat. A fiatal Bessenyeire rámosolyog ugyan szerelem, barátság, irodalmi siker, de már Bécsben leskelődik rá a magány, hogy sorstársánál is társtalanabb legyen egykor, magyar Rodostóban, egy bihari pusztán.
Kezdettől fogva zárkózott; életrajzírójának alig jut tőle bizalmasabb önvallomás, személyi szinte semmi, műveire vagyunk utalva; ám itt meg céljai, reformeszméi vezetik, s ha rajzolgatja is magát, néhány lírai vallomáson kívül valóság és költészet keveréke az. Megjelent köteteit hamar elfújta a szél, érettebb kora írásai a Törökországi levelek sorsára jutnak. Mire feléjük fordul a figyelem, elszállt felettük az idő, akár a rodostói remetének legtöbb műve fölött, melyekben koráról, olvasmányairól tudósít – kora számára. De szíve dobbanását jól kihallani még, mintha itt lenne mellettünk. Hattyúénekei, kesergői, hagyatkozásai, bölcsességének igéi ma is magukkal ragadnak az elsárgult lapokról."

Gerincénél végigrepedt: a gerinc első fele leválik.