Kishont Ferenc (Efrájim Kishon): Hogy volt? A nagy lebőgés oknyomozó története

"Nincs proletár humor" mondta bánatosan Lenin elvtárs - "csak rohadt burzsoá humoristák". Ezért volt ugyancsak sürgős és szükséges az átnevelésük, vélekedett a szemináriumvezető elvtársnő az ünnepélyes megnyitón. Így lett hát e sorok írója szakképzett, okleveles bolsevik. Szorgalmasan igyekeztem spontánul felfakadó osztálygyűlöletet fejleszteni önmagamban, a párt elvetemült ellenségeinek irányába, és szeretni a Nagy Testvért, ahogy csak belefér. Igen, elvtársak, minden erőmmel igyekeztem kedvelni a Generalisszimuszt, csak valahogy nem ment a dolog. Talán az zavart, hogy munkahelyemen mindig zsolozsmáznunk kellett a Népek Napjáról: "Mert Sztálin a mu-hunka, és Sztá-hálin a bé-héke...", daloltuk kórusban minden áldott reggel. Kissé idegesítő volt. Vagy humorista az ember, vagy vallásos. A kettő együtt nem megy, kérem szépen. Nem csoda hát, hogy amikor marxista-leninista szemináriumunk első éve a vége felé közeledett, azon kaptam magamat, hogy egyre kevésbé maradéktalan a tiszteletem a dolgozók államát illetően. "Kishonti elvtárs" - mondtam magamnak, amikor senki sem volt a közelben -, "ez a rendszer nemhogy megszabadította volna az emberiséget a problémáitól, hanem épp ellenkezőleg, intézményesítette a problémákat." Akkoriban már cseppet sem szerettem a Nagy Testvért, sőt éppúgy utáltam, mint általában mindenki. Gyakran eszembe jutott a híradóban az a felejthetetlen május elsejei ünnepség, amikor is Joszif Sztálin összevissza csókolta a kis szovjet Lolitákat. Arra a következtetésre jutottam hát kedves elvtársak, hogyha valahol szívélyesen mosolygó népvezért látunk lelkes és aranyos kislányoktól körülvéve, ezt az illetőt lehetőleg azonnal fel kell koncolni, különben ő koncol fel mindnyájunkat, kezitcsókolom...˝