Pap Károly: A hószobor. Válogatott elbeszélések

Joggal soroltak korának és nemzedékének legmagányosabb jelenségei közé. Elődje jóformán alig van irodalmunkban; utóda eddig senki. Társasága – s igaza közönsége is – néhány barátból telt ki, akik, bár rokon érzülettel, de mindnyájan az övétől eltérő utakon haladtak s céljuk csak az eszme végtelenségében volt közös. Származása, egyénisége, sorsa azonban oda állította, ahol kora leghatalmasabb s legirtóztatóbb erői csaptak össze; ő pedig olyan író volt, aki szembenézett a rácsapó hatalmakkal, igyekezett megismerni s híven jellemezni őket. Körülményei és hányattatásai igen sokban azonosak voltak kora legjobb fiaiéval; magányosan haladó pályája pedig végül összefonódott a vele közös sorsú milliókéval. Ha önmaga fölé hajolt: korát és társait látta tehát, ha saját létének értelmét kereste: közösségének igazságáért küszködött, ha egyéni hangon szólt: hatalmas kórus adott szavainak zengést és mélységet. Ez a kettősség tette olyan gazdaggá, teltté művét, s tragikus töredékességében is oly tartalmassá, példázatossá életét. Két rettenetes történelmi földrengés között élt, folyton embertelenebb körülmények közt, olyan egyre fokozódó nyomás alatt, amely csak azért engedett néha, hogy a könnyebbedés ritka pillanatai után annál fullasztóbb legyen szorítása. A világosodó öntudatú és érlelődő ítéletű fiatalember az első világháború üszkei közül tántorgott elő, kormos és véres homlokkal: bőrén is idegeiben a forradalom lángjainak emlékei s a számonkérés ostorcsapásainak sebei.

Kötése kissé meglazult.