Gyurkovics Tibor: A magyar vadkan

˝Rendkívüli produkcióóó! A pénztár fölött plakát hirdeti, hogy naponta új műsorral lép fel a népszerű Bohócmester. Az Aréna hatalmas. Elfér benne az óriás-porond, ahol a Kisvilág és a Nagyvilág díszlete váltakozik, a rivalda fényei pásztázzák a játékteret, a tekinteteket a színpadra fókuszolják, ahol a sziporkázó esemény percekbe tömörítve zajlik. A műsor? Az Artista soha meg nem unható fordulatokkal cserélgeti a témát, a díszletet, a jelmezt. Hol lüszterkabátot, hol kaftánt vesz-magára, mint Macera Mór, az öregedő óbudai Vendéglős. Máskor - a Levelek Mandzsúriába írójaként - égi magasban röpködve társul hívja megdicsőült artista partnerét, aztán Jezovics köntösében drótkötélen egyensúlyoz, trapézon leng a háló nélküli térben. A hipnotizőr Mester csukott szemmel lő, és célba talál. Feje bekötve fekete selyemkendővel, céloz a dobozból kiszalajtott egérre, patkányra, menyétre, zsákból kiugratott nyuszira; háttal, tükörből (hogyan csinálja?) irányítja a puskacsövet a Vadkanra, nem téveszt. Hamarosan kiderül, hogy a töltet nem pusztító robbanóanyag, hanem vegyelemzett keveréke a savany-édes humornak, csípős viszketőpornak és a mart felület fájdalmát enyhítő megértésnek. Az ˝áldozatok˝ a produkció alatt élesen megmutatkoznak, feltárulkoznak, aztán eltűnnek, és a Nézőtér, a közönség emléket, figyelmeztetést, üzenetet kap.˝