Endrődi Sándor: A pálya végén

"Volt néhány esztendő Arany János halála és Ady Endre megjelenése között, amikor nem egy jó ízlésű, irodalmat szerető és olvasó ember Endrődi Sándort tartotta az akkor élő legjobb magyar költőnek. Még az olyan jelentékeny költőtársak is lelkesedéssel írtak róla, mint korábban Reviczky, később Kosztolányi. Gyors elfeledettsége, költői életművének kimaradása irodalmi köztudatunkból ugyanolyan érthetetlen és indokolhatatlan, mint Ábrányi Emilé. De Ábrányi nevét és költői nyelvbűvészetét mégis valamelyest megőrizték közkeletű műfordításai. Endrődiről pedig, aki semmivel sem volt gyengébb műfordító, javarészt már csak a szakemberek tudják, hogy Heine örök hatású, verseskötetét, a Dalok könyvét ő tolmácsolta máig is frissen, érvényesen, tökéletes formai-tartalmi hűséggel. És az is az irodalom szakmabelijeinek belügye, hogy szívós szorgalommal összeállított könyve, a Petőfi napjai a magyar irodalomban nélkülözhetetlen forrásmű minden további Petőfi-kutatáshoz, és A magyar költészet kincsesháza című antológiája mindeddig az egyik legjobb effajta gyűjtemény, azóta is kiindulási pontja minden hazai költői antológiaszerkesztésnek. De aránylag még ezek a könyvek valamelyest fenntartják emlékezetét, holott igazán csak melléktermékei voltak gazdag, sokárnyalatú, egyéni hangú költészetének és nemegyszer úttörő jellegű irodalomtörténeti Senki másra nem emlékeztető költői hangja elragadja a közönséget is, a kritikát is. A népdalhagyományt, a heinei érzelmes-ironikus könnyedséget és az impresszionizmus villogó színeit, csillogását, szinte illatként érzékelhető természetképeit ötvözi egybe gördülékeny verssoraiban. Játszik a romantikától örökölt képek gazdagságával. Tud kísérteties lenni, tud szójátékos lenni. Az ezerszer variált őstémák - szerelem, haza, emberiség üdve, a természet végtelen színei - egyénien új megfogalmazásban szólalnak meg az Endrődi-költeményekben.munkásságának."