tartalom:
"Az ezüstszárnyú szélmalom" című novellás könyvében egy vonatot, amely Verinburgon túl vashídra fut egy völgy felett. "Egyszerre fülsiketítő zajjal kezdett dübörögni, zengeni, zúgni, mintha óriási xilofon pántjain rohant volna keresztül." Látom és hallom. S ugyanott: "A híd vaspántjai fekete cikkcakkokban suhogtak el az ablaküveg mellett, mint rettentő nagy fekete kardok, melyek egymást kaszabolják". Ijesztően elven kép! Egy titokzatos palota éjszakai folyosójának különös fény- és árnyjátéka: "Az állatforma lény rendkívül gyorsan iramodott tova az árnyékokkal megtömött gyertyafényes folyosón, amelynek gyenge világosságát még az alabárdok hosszú árnyékai is összekaszabolták és alig lehetett követni tekintettel". Összekaszabolták, milyen éles és tiszta! Egy kard, amely röpül: "Az elhajított kard éles sikítással sebesen és sántikálva korcsolyázott végig a folyosó tükörsima kövezetén". Ezt a kardot nem lehet elfeledni. Vagy ezeket a kutyákat: "A kopók ék alakban rohantak fel a falra, de a közepéről visszahulltak és szétgurultak a földön". És ezt a sebzett galambot, "Szétfeszített szárnyakkal hevert a földön a galamb, mint mikor az ember két könyökére támaszkodva akar felállni".
Ez a lépten-nyomon elénk nyomuló, rendkívül ritka, víziósan szuggesztív láttatás, amely Zilahynak egyik legszembetűnőbb és legértékesebb írói tulajdonsága a legtisztább költői képzelet műve. Nem megfigyelésekből, nem realizmusból táplálkozik, a megfigyelések nála néha még kizökkentenek hangulatunkból, annál is inkább, mert olykor meglepően tájékozatlan. " Földi Mihály, Nyugat
Ár:
nincs raktáron, előjegyezhető