Jankovics Marcell: Egy század legendái

A legutóbbi időkig nem volt kegyes az utókor Jankovics Marcellhez. Az 1949-ben elhunyt íróról méltán mondhatta Pomogáts Béla: „Valóban itt az ideje, hogy kiemeljük alakját és munkásságát a feledés homályából, és elhelyezzük a 20. század azon magyarjai között, akiknek világában a nemzeti felelősségtudat és az alkotó szellem ugyanúgy testvérfogalmat jelent, mint a magyarság és az európaiság.”
Az irodalomtörténeti vagy művelődéstörténeti összefoglalások természetesen elismerőleg szólnak arról a fáradhatatlan tevékenységről, amelyet Jankovics, mint a kisebbségi létbe került felvidéki magyar kultúrpolitika vezető egyénisége alkotott; például Kemény Gábor egyenesen a felvidéki kultúrpolitika „old great man-je”-ként emlegeti. Azonban irodalmi tevékenységéről csak annyit ismer el, hogy egyrészt kiemeli, novellái egy „mélyen érző művészlélek alanyi vallomásai”, másrészt – elismervén Benedek Marcell igazságát, aki a felvidéki próza legjobb elbeszélőjének tartotta Jankovicsot – hozzáteszi azért azt is, hogy „jól gördülő stílusa, tapasztalati bölcsessége mellett sem elemez és nem néz az új sorsban született áramlatok mélyére, hanem a gentry-ideológia szemszögéből érzelmi gesztussal, megjegyzés nélkül hagyja a kisebbségi életforma fejlődését”.