Pável Ágoston, a vasi szlovénség nagy fia ízig-vérig irodalomtanárrá vált a budapesti egyetemen, és már a század első évtizedében fordítani kezdett a szerb-horvát népköltészetből.
Mint tanár, könyvtáros, múzeumvezető, néprajzos, folyóirat-szerkesztő maradandó érdemeket szerzett a város, a megye, sőt az ország művelődése terén.
Szívéhez legközelebb álló munkája azonban a költészet volt. A versekben tudta eldörögni vagy elpanaszolni legmélyebb bánatait, amelyek az alkotó-szervező munka közt gyötörték. Nem egyéni, önös kínok égették csak, inkább korának, társadalmának bűnei. A harmincas években fedezte fel Ivan Cankart, és kialakult, kiforrt mondanivalója is: a szegényekért való nagy közös társadalmi felelősségérzet, harc az elembertelenedés ellen, a kisemberek összetartozásának tudata, hirdetése.