Kacsó Sándor: Fogy a virág, gyűl az iszap. Önéletrajzi visszaemlékezések II.

Kimeríthetsz a folyóból egy kanta vizet, aztán még egyet, akár ezerig. Sorakoztathatod azonban egymás végtébe a kantákat, az mégsem a folyó! Az megy tovább a maga útján, folyik vagy éppen hömpölyög, a meregetést meg sem érzi, a csepp a csepptől el nem szakítható. És a kimeregetett víz nem idézi a folyót... Így képzelem az ember életét is: perc a perctől, nap a naptól el nem szakítható. Életed minden percében ott van az is, amely előtte járt, s benne áramlik már az is, amely utána jön. Kiszakítani csak úgy lehet belőle, mint - egy kantányi vizet a folyóból... Dehát van-e értelme akkor az önéletrajzi írásnak? Ha ez is csak amolyan kantával való meregetés? Megismételheti-e ez egy élet folyamatát? Bizonyára nem. Már csak azért sem, mert minden perc olyan gazdag lehet, annyi lelki rezdülés, annyi biológiai titok bújhatik el benne, hogy teljes értelmét felfogni sem tudjuk. Sok percünk, napunk igazi tartalmát talán fel se ismerjük, észrevétlenül iramlik el, mint a vízcsepp milliárdnyi társa áradatában... Mégis meg kell találnunk azt. Meg kell találnunk az egymásba kapcsolódó percek folyamatában. Meg kell találnunk a végén életünk egészében is, hogy nyugodtan halhassunk meg. Ennek a törekvésnek talán tökéletlen, de emberi eszköze a kantával való meregetés. Most teszem ezt, öregkorban. Mert akkor, amikor annyi virágos ág hajlott fölém, nem is gondoltam rá, hogy lassan nemcsak körülöttem, hanem bennem is megváltozott valami, hogy szívemben és eszemben egyaránt átléptem az ifjúkorból a férfikorba, amelyben egyre kevesebb lett fejem fölött a virágos ág, és egyre több iszap gyűlt meg alattam egy-egy partkanyarban.