Juhász Ferenc: Halott feketerigó

Mit akarhat a költő?
Egy 1967-ben megjelent könyvem, első versprózáim címe ez volt: Mit tehet a költő? Most, 1985 őszén, megtartva e régi cím kikerülhetetlen kérdésének jogát, azt kérdezem, szinte folytatásként: mit akarhat a költő? Mit akarhat a költő, aki hajdanán szegénynek született, mit akarhat a költő, a hajdani szegények fia, mit akarhat a költő, akinek felnőtté-váló-sorsa és felnőtt-sorsa egyidős azzal az Új Történelemmel, amely megváltotta és kiváltotta őt abból az akkori szegénységből, abból a történelmi, társadalmi és osztály elnyomásból, amely úgy látszott, konok és sivár végzete volt, létének árnyékba-szőtt, selyem-gyűlöletű, bádogharang-visszhangú elrendelése. Mit akarhat a költő, aki onnan jött, a lét legalsó hártyáit tépve föl jövő-izgatott és látomásra-mohó kezeivel, hogy szétszaggassa a látszatra-eleve-elrendelés feszes és sötét burkolat-gyászát, burok-cellarongyát, kemény hártyahomályát. Mit akarhat a költő, aki 1928-ban egy Budapest melletti faluban született, s most, ötvenhét évesen több történelmet élt már meg, több fölizzást, több hullást, több országos veszteséget és történelmi föllobogást, mint apja, nagyapja, dédapja, ükapja. Mit akarhat a költő, ma, 1985-ben, aggkorában az ezredévnek, a XX. század aggastyán-korában, aki nem tudja, megéri-e az új évezredet, vagy holnap már halott lesz ő is, mint annyi gyémánt-mosolyú elődje, szellemtársa, mint annyi vele-korú küldetés-hitű társa, akiknek már csak a csontváza szikrázik sárgán, agyagos sárga földdel beragadtan a földben, a temetőkben. Mit akarhat a költő abban a korban, amikor kozmikus, hallgatag esernyőként szíve fölött függ, hiszen szíve a Földgolyó, a Világ-végzete-iszonyat Technika-angyal, a száraz fénycsóva szúrás-beszédű Világ-végzete Rózsa, a költő, aki úgy él, hogy nem tudja, holnap lesz-e még emberiség? Van még értelme a szónak? Van még értelme a hitnek? Van még értelme a vigaszvágynak? Az örömkeresésnek? A világkeresztelő beszédnek és a tisztaság-szívverésű gyászbeszédnek? Az elmondásnak egyáltalán? Az elmondásnak és kimondásnak? A lét arra vár, hogy gyönyörű akaratával a tudatos fényre csalja a költő, ahogy gyerekénekünkkel kicsalogattuk mészhéj-páncélos tekervénykürt-házából a csigabigát, s az kidugta redős lepény-tőgyfejét, s aztán négybimbós szarvszemeit is föltolta gyöngéden a levegőbe.