Eötvös Károly: Harcz a nemzeti hadseregért

Beszédeimből egy kötetnyit adok ezuttal a nagyközönség kezébe. Nyájas olvasóimnak módjukban áll nyilvános beszédeimben napvilágra jött szellemi munkásságom gyümölcseit is megtekinteni, olvasgatni s birálgatni. Kétségem van, vajjon nem elbizakodás-e, nem vakmerőség-e összegyűjtött beszédeket tenni a közönség elé? Ez a kérdés nem elméleti, sőt a mi irodalmi és műveltségi viszonyaink közt igen is gyakorlati. Voltak állami közéletünk jeles férfiai közt kiváló szónokok. Kevés szónok beszédeit gyüjtötték össze az élők vagy a hivek vagy az örökösök. Wesselényi Miklós, felső-bükki Nagy Pál, ifjabb Balogh János, Szemere Bertalan, Klauzál Gábor, Szilágyi Dezső beszédeihez például csak a történet és az irodalom buvárainak vesződséges munkásságával lehet eljutni. Kossuth és Széchenyi beszédeit most gyűjtögetik, most rendezik sajtó alá. Miként várhatnók, hogy oly férfiak gyüjteményes beszédeit fölkarolná a nagyközönség, a kiknek neve nem kroszakjelző, habár egykor közéletünk hatalmas alakjai voltak is?