Balázs Béla: Karcsi kalandjai

"Hideg rémület árasztotta el. Rejtekhelyéről most már látta a kutyát. Irgalmatlan nagy, foltos farkaskutya volt. Egyenesen a kapuhoz futott, ott kicsit szaglászott. Aztán feléje fordult. Látni lehetett, hogy szimatol, és hogy megtalálta a nyomot. Lógó fejjel a pinceablakhoz futott, és onnan a felhalmozott deszkákhoz. Pontosan azon az úton, melyen Karcsi járt.
Karcsi félelmében sírni kezdett. Mikor a szimatolást és szuszogást már egészen közel hallotta, behunyta szemét, és szinte megdermedve várta a legborzalmasabbat. Most fogja a nagy kutya átharapni a torkát! És... egyszerre valami meleget és nedveset érzett az arcán. Egyáltalán nem fájt. Félénken kinyitotta a szemét. A nagy farkaskutya bemászott utána a gerendák alá. Ott lapult mellette, és könnyes arcát nyalta.
Nagy, meleg, loncsos fejét a síró fiú mellé dugta, melegen rálehelt, és nyalta az arcát. Karcsi megsimogatta, és könnyes szemmel suttogta:
-Kutyus, te vagy az én jó kutyusom!?"