Magyar Parasztmesék

A népmesét felnőttek költik, de nemcsak a gyermekek számára. Elsősorban a maguk gyönyörűségére. Hogy is tudnának másképp annyi eredeti ötletet, lélekből fakadt őszinte vágyat, erkölcsi és költői értéket s tanulságot beleönteni ezekbe az egyszerű történetekbe? Meglátszik ezeken a históriákon, hogy alkotóik örömmel csinálták őket; a sorok közül az ember szinte kihallja a boldog nevetést, az elégedett vagy fölháborodott mormogást, melyre az együgyű szerzők a mesék továbbadása, toldozása-foldozása közben maguk is fakadtak. Hogy ezekre a mesékre leginkább csak a gyermekek figyelnek? A felnőttek éppannyi gyönyörűséget és okulást meríthetnek belőlük, ha rájuk figyelnek. Erre szeretnénk figyelmeztetni őket. Ez a könyv gyermekeknek készült, de nem csupán őnekik.
A felnőttek s ma talán a gyerekek egy része is azért nem tartják magukhoz méltónak a mesét, mert az «gyerekes». A művészet nem ismer korhatárt. Ezekben a «fiataloknak való», «kitalált» történetekben semmivel sincs több kitalálás, mint egy komoly regényben vagy versben. Sőt ha azt vesszük, hogy a költött dolgoknak mennyi belső közük van a valósághoz, a mesékben több a megfigyelés, a tapasztalat, mindaz, amit a lélek kifejezésre és közlésre érdemesnek tart, mint a legnagyobb költők alkotásaiban. Ha a mese magva egy embertől származik is, egy egész nép, sokszor több nép művészi és emberi ellenőrzésén, tapasztalatán át csiszolódik remekké. Egy nemzet gondolatjárásának leghitelesebb megnyilvánulása a mese.